Kilencven nappal számolok

A koronavírus időszakában élünk. Sok fontos kihívás tudatosodik bennünk; életbevágó kérdések eszik a lelkünket. „Nehogy már…” – válaszolok magamban. Az egyik legnehezebb dolog a megfoghatatlan bizonytalanság. Meddig tart ez az egész? Nem tudjuk. Addigis próbálok rendet vágni rendkívül érdeklődő, de szétfutásra hajlamos agyamban: a következő kilencven napot akarom kitölteni, felhasználni, túlélni. Bízom benne, hogy ezáltal a napi, saját magamban és környezetemben tapasztalt ledermedések száma, súlyossága is csökkeni fog.

Jó lenne nemcsak túlélni – és a mások túlélését segíteni –, hanem kihasználni ezt a valószínűtlenül rám szakadt kilencven napot.

Sok tragikus dolog történik majd a következő hetekben. Ezt elfedni, kisebbíteni nem szabad. PARANCS: Maradjunk otthon, és vigyázzunk az idősekre! Át kell állítanunk a gondolkodásunkat. Mindnyájunknak, egyenként. 

Amit csak lehet meg kell tennem, hogy potenciális vírushordozóként ne fertőzzek meg másokat. Ne a többektől várjak, kezdjem magamnál. Ahogy a (2-3 héttel) előttünk járó fejlett nyugatra tekintek, azt látom, az otthonmaradás, a leállás, a személyes találkozások hiánya komoly érzelmi kihívást jelent. Itt szeretnék valahogy beelőzni, ezt kéne megelőzni. Valami „szent rendet” kialakítani végre, mely által a tavasz ellenére zárt térbe kényszerülve, de az eddigieknél értelmesebb, teljesebb lehet az élet. Imádkozni, meditálni, olvasni, beszélgetni, telefonálni, főzni (abból, ami van), játszani, filmet nézni is könnyebb, ha tudom, van kiért és miért.

Közben pedig telik az idő. Már elmúlt három nap. Még maradt nyolcvanhét.